Vajda Múzeum Szentendre

1979-ben a magyar állam a művész özvegyétől,  Vajda Júliától megvásárolta az életmű egy jelentős hányadát,  amelyből  100 művet a szentendrei Ferenczy Múzeumnak adományozott a városban létrehozandó emlékmúzeum számára.

A Dunára szép kilátást nyújtó, 20. század eleje táján épült, verandás  polgári lakóházban 1986. december 22-én  megnyílt múzeum  ma  a 20. század már klasszikusnak tekinthető magyar művészeinek munkáiból rendezett állandó kiállítás színhelye. A múzeum kertjében kortárs szentendrei szobrászok művei láthatók.

Vajda Lajos (Zalaegerszeg, 1908 – Budakeszi, 1941), a modern magyar festészet mindmáig egyik legnagyobb hatású alkotója. Tragikusan rövid életét és művészetét az I. világháború idején, családjával Szerbiában töltött évek, az Országos Magyar Izraelita Kulturális Egyesület (OMIKE) rajziskolája, majd 1927–29 között a budapesti Képzőművészeti Főiskola, szinte párhuzamosan Kassák Lajos Munka-körével, az 1930–34 közötti párizsi tartózkodás, s végül Szentendre határozta meg.

1935-ben Korniss Dezső hívására tért ide vissza dolgozni. A szentendrei városkép látványelemei és a szerb templomok ikonosztázai egyaránt hatottak rá. Korniss és Vajda művészi nézetei igen közel álltak egymáshoz. Bartók és Kodály munkásságát példaként tekintve született meg az úgynevezett „szentendrei program”, melynek lényege a szintézisteremtés a múlt és jelen kultúrája, a keleti és nyugati gondolkodás között. A városban és környékén végzett motívumgyűjtő körútjaikon a népi kultúrákban még töredékeiben élő ősi világképet kutatták. Vajda utolsó művei, a főleg olcsó csomagolópapírra készült szén-és tusrajzok félelmetes víziók.

1940-ben munkaszolgálatra hívták be, de előrehaladott tüdőbaja miatt felmentették. Egy évvel később ez a betegség okozta halálát.

Az  Európai Iskola szentendrei mesterei
Vajda Lajosnak a  magyar kultúra szempontjából rendkívül  fontos szellemi örökségét a halála után vele együtt dolgozó barátai és pályatársai vitték és fejlesztették tovább. A saját maguk kijelölte úton haladó Czóbel Béla  és Barcsay Jenő mellett ők is alapító tagjai lettek az 1945-ben megalakult, majd a magyarországi sztálinizmus uralomra jutásának évében, 1948-ban „önként” feloszlott Európai Iskola elnevezésű csoportosulásnak,  amely a kor képzőművészetének legaktuálisabb problémáival azonosuló művészekből szerveződött.  Nem doktriner, stiláris elvekkel való azonosulás jellemezte a csoportot, hanem Bálint Endrét  idézve „egy olyan belső szabadságra való hajlandóság, ami kirekeszti a festészettől idegen tartalmakat.”