Barcsay Jenő 1977-ben közel kétszáz festményt és grafikát ajándékozott a magyar államnak, és jövőbeli gyűjteményének kiállítására ő maga választotta ki a más közgyűjteményből kölcsönzendő festményeit. Ezért vált ez a bemutató akkoriban élő gyűjteménnyé – és nem múzeummá, így hiteles képet tudott adni a művész munkásságáról, amint azt a mester vallomása is hűen bizonyítja: „Ez vagyok én, ez az én életművem”.
A gyűjteményt befogadó épületet, a Dumtsa Jenő utcában álló, 19. század elején épült klasszicista stílusú polgárházat is maga Barcsay választotta ki. A házat a nagy múltú Schartner család lakta másfél évszázadon keresztül. Tőlük bérelt lakrészt a Stéger család, melynek híres tenorista sarja, Stéger Xavér Ferenc is itt született. A kiállítás 1978-ban nyílt meg az épület Hofer Miklós tervei alapján elkészült rekonstrukciója és kibővítése után. A teljes életművet átfogó kiállítás 12 teremben, kronologikus sorrendben mutatja be a művész pályafutását.
2008-ban, a művész halálának 20. évfordulója emlékére a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium, ahol Barcsay tanult egykor, kopjafát ajándékozott a múzeumnak, mely a főkapuval szemben, az udvarban áll.
Barcsay Jenő (Katona, 1900–Budapest, 1988) az erdélyi Mezőségen született. Az elemi iskola elvégzése után 1910-ben a kolozsvári Református Kollégiumban, majd egy évvel később Szamosújváron folytatta tanulmányait. A világháború éveit már a nagyenyedi Bethlen Kollégium falai között élte meg. Az érettségit követően besorozták, de rossz egészségi állapota miatt rövidesen leszerelték. 1920-ban felvették a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, ahol 1924–ig tanult. Barcsay első mestere Vaszary János volt, majd Rudnay Gyula növendéke lett. 1926–27-ben és 1929–30-ban állami ösztöndíjjal Párizsba utazott, de néhány hónapot Olaszországban is eltöltött.
Szentendréhez fűződő szoros kapcsolata 1928-ban kezdődött, ebben az évben jutott el a kulturális sokféleségéről és kisvárosi sikátorairól, barokk épületeiről ismert kisvárosba. Barcsayt először mégsem Szentendre romantikus hangulata fogta meg, hanem a várost körülvevő táj. A dombok vonulatai, a színek harmóniája, a táj szerkezete szülővárosára emlékeztette, és ez a mély érzelmi kapocs fűzte haláláig Szentendréhez. A művész 1929-ben lett a Szentendrei Festők Társaságának tagja, ezután haláláig minden nyáron a városban alkotott. 1935 után fordult figyelme a Szentendre környéki tájról magára a városra. Tájképeihez hasonlóan, a látványelemek – a barokk kapuívek, a jellegzetes ablakok, a szűk sikátorok – szerkezetéből kiindulva építette fel kompozíciói formáit és színeit.
1945-ben csatlakozott a modern magyar művészeti törekvések képviselőinek Európai Iskola nevű csoportosulásához.
A háború után kérték fel – már elismert művészként – a Képzőművészeti Főiskola tanárának. Az Anatómia és szemléleti látszattan tanszéket kapta meg, ahol több mint 30 éven keresztül tanította a növendékeket. Az ennek során készített több ezer rajzból válogatta össze a máig kiemelkedő jelentőséggel bíró, a megjelenést követően számos nyelvre lefordított Művészeti anatómia című kötetét.
Jelenleg zárva
