Ámos Imre – Anna Margit Emlékmúzeum Szentendre

Az Ámos Imre –Anna Margit művészházaspár életművét bemutató múzeum 1984-ben nyitotta meg kapuit egy 18. századi belvárosi műemlék polgárházban. Az itt bemutatott műveket Anna Margit adományozta a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságának (ma Ferenczy Múzeumi Centrum) azzal a céllal, hogy a létrehozandó múzeum a második világháborúban munkaszolgálat közben eltűnt Ámos Imre emlékezetét ébrentartsa és kettejük életművét bemutassa. A múzeum kertjében helyezték örök nyugalomra Anna Margit földi maradványait a művésznő saját kívánságának megfelelően (1991).

2007 decemberében, Ámos Imre születésének 100. évfordulójára újították fel a múzeumot a mai igényeknek megfelelően. A Ferenczy Múzeumi Centrum a gyűjteményében őrzött, nagyszámú Ámos Imre és Anna Margit műből olyan kronologikus, állandó kiállítást hozott létre, amely párhuzamosan és szemléletesen mutatja be a 20. század e két jelentős hazai festőegyéniségének életművét.

Ámos Imre (1907–1944) pályája kezdetén idilli, időtlen térbe helyezett sokalakos kompozíciókat festett: kúthoz igyekvő mélabús asszonyok, meditatív nyugalmú férfialakok népesítik be képeit. 1936–37-től kezdve, részben a Párizsban személyesen is megismert Chagall hatására, figyelme a „szubjektív álomképek és víziók” megjelenítésére irányul. Képein számtalan szimbólumot használ: a kakas, a létra, az angyal, a tűz megannyi kibontásra váró és megfejtendő festői metafora. A negyvenes évek tragikus történelmi eseményei, a munkaszolgálatban eltöltött hónapok keserű tapasztalatai áthangolják festészetét. A színek elsötétednek, a tárgyak és emberi alakok körvonalai szorongató béklyóvá válnak. Festészete drámai erővel jeleníti meg a háború megrázó élményét. A festő utolsó rajzait tartalmazó Szolnoki vázlatkönyv, akárcsak Radnóti Miklós Bori notesza, a halál előtti végső időszakot rögzíti. A vázlatkönyv rajzai a reményvesztettség, a fájdalom, a kiszolgáltatottság művészi erejű megjelenítésének megrázó dokumentumai.

Anna Margit (1913–1991) korai műveit érzékeny tusrajzok, mélázó tekintetű, enteriőrökbe komponált önarcképek alkotják. Mestere, Vaszary János ígéretes tehetségnek tartotta, ezt bizonyítja sokat idézett mondata is, mellyel a fiatal festőnövendék művészi elhivatottságára utal: „…kegyednek festék folyik az ereiben”. A harmincas évek végére karakteresebbé válik festői nyelvezete, önarcképein különböző szerepekbe bújik: balerinaként, cirkuszi artistaként, nagyvilági nőként jelenik meg képein. Anna Margit művészete a negyvenes években, a világháború okozta trauma következtében és férje elvesztését követően teljesen átalakul. Színei harsányakká válnak, a révedő önarcképeket, nagyfejű, esetlen, a történelem sodrásának kiszolgáltatott bábuk váltják fel. Irónia, gúny, groteszk hangnem, meglepő szürreális képzettársítások szövik át műveit. Késői időszakát a „cselédfolklór” motívumainak műveibe való beemelése jellemzi.